Feldolgozni, elengedni, újrakezdeni

2021.08.02

Mint azt észrevehettétek, az elmúlt hónapokban nem volt túlságosan aktív a S-Empathy oldala, ennek rengeteg mély, személyes oka volt. Rengeteget vívódtam azon, hogy van-e helye ennek a cikknek egy nyilvános, szakmai blogon, végül arra jutottam, mivel a nyílt kommunikációt tartom az egyetlen járható útnak a személyes kapcsolatokban, ezért és ezzel dolgozok, bármilyen nehéz is leírnom az elmúlt év eseményeit, tartozok nektek, magamnak és az álmomnak azzal, hogy ezt megteszem.

Kicsit több, mint egy éve annak, hogy elindult az oldal, és én a járvány közepén nekivágtam, hogy beteljesítsem az álmom, és egy olyan vállalkozást építsek, ahol támogatni tudom a fejlődni, változni vágyók útját. Mint azt a korábbi cikkekből megtudhattátok rólam, nagyon szeretem az embereket, szeretek velük kapcsolódni, érdekel a személyes történetük, és hiszem, hogy mindenki képes egyre többet és többet kihozni magából, ha megkapja a megfelelő eszközöket. 

Így ez a bejegyzés most rólam, az én személyes történetemről szól, egyben eszköze az én lezárásomnak.

Amikor már nem lehet nehezebb...

Egy évvel ezelőtt gőzerővel láttam neki a munkának, képeztem magam, posztokat gyártottam, kerestem az újabb és újabb témákat, eszközöket, amelyekkel közelebb tudlak benneteket vinni a saját megoldásotok felé. Így jött létre az első online workshop sorozat, amit nagyon élveztem, bár itt még csak körvonalazódni látszott, milyen irányba is szeretnék én tovább fejlődni, és a S-Empathyt fejleszteni.

Ekkor azonban nagy változások következtek be a családi életünkben. Júniusban ugyanis kiderült, hogy újra babát várok.

Pár hétig úgy zsonglőrködtem a feladatokkal, mint egy tanuló cirkuszi mutatványos, próbáltam mindenhol helytállni. Végül be kellett látnom, hogy a rosszullétek, a pandémiás helyzet, egy totyogó nevelése, a párkapcsolatunk ápolása és a munka már túl sok labda volt, amit kézben kellett volna tartanom. Ilyenkor a cirkuszi mutatvány két módon végződhet: vagy leesik az összes labda, vagy elengedek egyet, hogy a többi fennmaradjon. Így félretettem a vállalkozást, és úgy döntöttem, majd újrakezdem, ha itt lesz az ideje.

A terhesség egyáltalán nem volt könnyű, a járvánnyal kapcsolatos szigorítások, a bezártság és a kislányunknál beköszönő dackorszak kihívásai egyre nehezebbek lettek. Januárra úgy éreztem, rám egyáltalán nem jellemző módon teljesen feléltem az energiakészleteimet. Vártam a márciust, amikor is a kiírt dátum szerint meg kellett volna érkeznie a második gyermekünknek.

A március megérkezett, a várva várt gyermek azonban sajnos nem jött el közénk. Az utolsó utáni pillanatban, aznap, amikor meg kellett volna születnie a legnagyobb csoda helyett a legváratlanabb tragédiát éltük meg, mivel egy extrém ritkán előforduló "baleset" miatt elveszítettük a babát.

A történésekről ennél mélyebben nem szeretnék ezen az oldalon írni, de számomra rengeteg segítséget adott ez a cikk, ami nagyjából összecseng azzal, ami bennem lezajlott.

Elsüllyeszt vagy felemel? 

Amiről mégis szeretnék beszélni, hogyan segített még egy ekkora tragédiában is a coaching, ami sok tévhittel ellentétben nem csak egy újabb kuruzsló módszer, hanem egy olyan pszichológiai alapokon nyugvó eszköz, ami átformálja a gondolkodásmódot - legalábbis velem ezt tette.

Számomra is meglepő volt, hogy amint képes voltam levegőt venni a sokktól, elkezdtem látni a pozitív dolgokat, és hihetetlen erővel kapaszkodtam beléjük. A legmeghatározóbb és legmeglepőbb érzés, amit éreztem a HÁLA. Meglepődtél? Akkor olvass tovább.

A legtöbb ember, mikor egy ilyen történetet hall, egyből számos feltételezéssel él:

"...Biztosan az orvosok hibáztak"

Elismerem, hogy ennek az egészségügy sajnálatos helyzete miatt lehetne helye a történetben. Esetünkben erről szó sem volt, és ezúton is végtelen hálával tartozom a Szent István kórház alkalmazottainak, akik végtelen empátiával és óriási szaktudással lehetővé tették, hogy egy ilyen tragikus esemény után 12 órával tökéletes fizikai állapotban, a saját lábamon távozhattam a kórházból. A legjobb, hogy ilyen körülmények között is olyan biztonságot adtak, hogy még mindig tudok bízni az orvosokban. Soha, egyetlen percig sem merült fel, hogy ha bármikor újrakezdeném (és ezt is újra fogom), az ebben a kórházban lenne - ahol egyébként a kislányom is született.

"...Biztosan semmit nem tudsz csinálni, meg sem tudsz mozdulni"

Mint fentebb említettem, a kórház profizmusának köszönhetően a kötelező megfigyelés után, 12 óra elteltével hazamehettem. Sosem értettem az angol királyi család fotóit, amin az újdonsült anyuka pár órával a szülés után sminkben, kisimultan integet, de most, hogy egy közel sem kíméletes szülés után ennyire tökéletes fizikai állapotban voltam, azt hiszem, megértettem, hogy ez hogyan is lehetséges.

A kórházi dolgozók teljesítménye mellett lenyűgözőnek találtam a testem tűrőképességét.

Mióta az eszemet tudom, utáltam a testem, folyamatosan küzdöttem a testsúlyommal - és egyéb, jól látható esztétikai hibáimmal - de most, életemben először, hálás voltam a testemnek, amiért nem hagyott cserben, amiért kihordta a második gyermekünket is, és elviselte a leírhatatlan fájdalmakat. Nem állítom, hogy teljesen elégedett lettem magammal, de elkezdődött egy folyamat, elkezdtem máshogy nézni magamra a tükörben.

"...Biztosan senkit nem akartok látni, nem tudtok semmiről beszélni"

A második téves feltételezés. Az első sokk után semmi mást nem tettünk a férjemmel, mint beszélgettünk. Megbeszéltük a nagyon súlyos, kemény döntéseket, és leszögeztük a játékszabályokat. 

Az első és legfontosabb pont az volt, hogy nem engedjük, hogy a kapcsolatunk tönkremenjen ebben, abban a pillanatban, amikor bármelyikünk úgy érzi, akár nekünk, akár a másiknak segítségre van szüksége a feldolgozásban, szakemberhez fordulunk, és a másik nem vétózhatja ezt meg.

Aztán beszéltünk a családtagjainkkal, barátainkkal. A hozzánk legközelebb állók például már aznap este meglátogattak, és onnantól minden nap más jött, mert tudták, hogy mi így működünk, és vállalták, hogy a mi tempónkban, a mi akaratunk szerint történjenek a dolgok.

Nem könnyű egy gyászoló ember közelében lenni, hiszen nem tudhatod, mikor, mire számíts, főleg, hogy még én sem tudtam, mikor, mire, hogyan fogok reagálni. Sok dologról gondoltam azt, hogy majd kiborít (például a rengeteg szüléssel, babavárással kapcsolatos tartalom az interneten, amik természetesen ömlöttek a keresési előzmények miatt), és meg sem érintettek. Voltak azonban olyan dolgok is, amikre nem számítottam, mégis zokogásban törtem ki tőlük.

Elmondhatatlanul hálás vagyok a barátainkért és a családtagjainkért, akik vállalták, hogy velünk lesznek ebben az érzelmi hullámzásban, és természetes volt minden reakciónk, egy percig sem éreztük, hogy most másnak kellene mutatni magunkat.

"...Biztosan elnyomjátok, nem vagytok ti ennyire jól, majd összeomlotok, forduljatok szakemberhez"

Itt szeretném kiemelni és hangsúlyozni a cikk legfontosabb pontját: EZ AZ ÉN TÖRTÉNETEM. Attól, mert mi így reagáltunk, így dolgozunk fel, és így létezünk, nem állítom, hogy ez a tuti, a normális és így kell csinálni. (Egyébként, pont ezt imádom a coachingban is, hogy az alapelv az, hogy az én megoldásom nem biztos, hogy a te megoldásod is.)

Kiemelten fontosnak tartom az önreflexiót, és igenis állítom, hogy szakemberre van szükség a feldolgozáshoz, elengedéshez akkor, ha ez önerőből nem sikerül.

A férjemmel az első pillanattól kezdve egymásba kapaszkodtunk, és kísértük egymást a hullámvölgyekben. Nem maradtak kimondatlan gondolatok, még akkor is beszéltünk, ha aggódtunk, hogy a másiknak ezzel mit okozunk, mert tudtuk, csak együtt leszünk túl ezen. Ha sírni kellett, sírtunk, ha nevettünk, akkor pedig az volt a jó.

Benne volt, azaz benne van a pakliban, hogy később (például majd egy újabb terhesség vállalásakor) felszakadnak a sebek, de mint fentebb említettem, ebben az esetben mindenképp szakemberhez fordulunk majd (egyébként már az első napokban feltérképeztem a lehetőségeket, hogy kihez lehet fordulni szükség esetén). Hálás vagyok azért is, amiért olyan világban élhetek, ahol van lehetőségem, eszközeim és támogatás egy ilyen esemény bekövetkezésekor is.

Ez most normális?

A legnehezebb dolog a feldolgozásban az volt, hogy ezek a prekoncepciók egyfajta "negatív elvárásként" jelentek meg, folyton azt kérdezgettük egymástól, vajon normális-e, hogy így érzünk, hogy nem sírunk a nap minden percében, hogy inkább emberek között lennénk, és nem bezárkózva, nem illene-e kicsit jobban összetörnünk...

Aztán arra jutottunk, ha ez visz bennünket előrébb, miért ne? Miért ne örülhetnék, lehetnék hálás, ha egyszer ezt érzem? Mi van akkor, ha én a fájdalom megélése mellett nem csak a veszteségért szomorkodok, hanem ezzel együtt az életet is ünneplem? Kicsit spirituálisabban: Mi van akkor, ha ez a kis lélek ezért létezett, hogy ezt tanítsa, mutassa meg nekünk?

Ha mindenképp tanácsot kellene adnom (amiben egyáltalán nem vagyok jó, mert totálisan szembemegy a coaching irányelveivel), arra kérnélek, ha a környezetedben bárkivel hasonló történik, és segíteni szeretnél, engedd el a feltételezéseidet, és legyél mellette, olyan formában, ahogyan tudsz, és amilyen formában ő igényt tart rád.

Az újrakezdés

Pár héttel a (nem) szülés után próbáltam újra belevetni magam a munkába, de újabb beismerést kellett tennem: az elmúlt egy éves kihagyás, az ingerszegénység, és a teljesen más fókusz és a trauma leállította a folyamatot, a "flowt". Hiába próbáltam olvasni, pár oldal után azt vettem észre, hogy csak bámulom a lapokat. Csapongtak a gondolataim, vagy egyáltalán nem is voltak. Nem kifejezetten rossz dolgokra gondoltam, egyszerűen csak nem tudtam megtartani a fókuszt, mindig eszembe jutott egy sürgős feladat, vagy csak szimplán elkezdtem mást csinálni. Két dologra volt szükségem: türelmesnek lenni magammal szemben, és valami, ami visszaterel a vágányra.

Így vágtam bele egy újabb képzésbe a Közép-Európai Mediációs Intézet Egyesületnél, aminek elvégzésével a S-Empathy kínálata is bővül majd, méghozzá mediációs szolgáltatással (erről bővebben a következő cikkben írok).

Itt tartok hát jelenleg az újratervezés szakaszában, ami azt jelenti, hogy újra elérhető számotokra a S-Empathy, méghozzá új szolgáltatásokkal, és természetesen újraindulási akciókkal.

Már most van lehetőségetek időpontot foglalni egyéni konzultációkra, ha nehéz döntés előtt álltok, elakadással küzdötök, vagy szükségetek van valakire, aki segít megtalálni és elérni a célotokat.

Szintén itt a helyetek, ha úgy érzitek, valamely kapcsolatotokban (legyen szó párkapcsolatról, vagy szülő-gyerek, baráti viszonyról) ellaposodott, vagy elcsúszott a kommunikáció - a párkapcsolati kommunikáció fejlesztés a ti utatok.

Mint fentebb említettem egy új konfliktusrendezési módszerrel is támogatni tudlak majd benneteket, amely peres eljárások (pl. válóper) és vitás helyzetek békés rendezésében is segíthet, ez a szolgáltatás várhatóan szeptembertől lesz elérhető.

Továbbra is tervezek informatív tartalmú cikkeket, hasznos, gyakorlati praktikákat megosztani veletek, hogy azonnali, kézzel fogható eredményeket és változásokat érhessetek el.

Ha van kedvetek velem tartani, kövessétek az oldalt, illetve osszátok meg az ismerőseitekkel, hogy ők se maradjanak le az újdonságokról!